Nihil

Egy olyan korban élünk, amikor egy logónak több személyisége van, mint az embereknek.

Eddig sose értettem, hogyan képesek a 'normális' emberek éveket átélni anélkül, hogy bármiben megváltoznának, és úgy számolni az éveket, mintha csak röpke napok lennének.


Most pedig itt állok én is másfél évvel azután, hogy az utolsó sor életem naplójába íródott.

Sok minden történt velem ebben az évben: megismertem sok-sok érdekes embert, átéltem emlékezetes pillanatokat; voltam címlapon, rádióban, a város tetején, a halál és az élet küszöbén, alkohol-mámorban, aranyos lányokban, bilincsben, rendőrautóban.


Mégis úgy érzem, hogy egy év csakúgy eltűnt az életemből; megtanultam elengedni magam mellett az időt, és csak létezni, mint a többiek. Beléptem a zombik rothadó hordái közé. Több ismerősöm is észrevette, hogy megváltoztam: eddig csak az értéktelen dolgokat (pl. a pénzt) szartam le, és mentem a fejemben nyüzsgő kiváncsiság után.

Most viszont már tudom, milyen az igazi nihilizmus. Amikor nem az életet szarod le, hanem magát az időt, amelynek medrében folyik.

Nézel ki az ablakon, és a világ elsuhan a szemeid előtt. És ami eddig hajtott, motivált, kiváncsivá tett, az már csak az elmédnek egy olyan része, amit néha előveszel, aztán visszarakod a polcra porosodni, hogy ne kelljen semmi olyasmit tenni, ami az egyszerű létezésből kilendít.

Így lesz a szórakozásból menekülés, a szerelemből hideg közöny, a zseniből őrült, a fiatalból felnőtt, a felnőttből pedig egyre kevesebb, és kevesebb, amíg az életed legszebb perceiből nem marad más, csak pár halvány emlék, amely mintha valaki más életéből származna.

ha.....

Ez történt velem... ezért halt meg az AlterBudapest: nem volt szándékomban abbahagyni, és a fotózást sem hagytam abba. Csak kiveszett belőlem valami.

Sok fotót készítettem azóta, de szinte semmi nem volt, ami elérte volna a kellő színvonalat. Kirakhattam volna azokat is, de inkább maradjon az AlterBp az, ami csak tudott lenni, és legyen így az enyészeté, minthogy a személyiségem dezintegrációját silány képek formájában rátok erőltessem.:)

Ezúttal köszenetet mondok tehát mindenkinek, aki figyelemmel kísérte a blogot, és akik kedves szavakkal illették az eddigi képeimet - és egyben bocsánatot is kérek tőletek, mert deadmind bácsi már nem tud nektek semmi újat mutatni.

Legalábbis egyelőre.

Pénzalapú társadalom, én így szeretlek!

(igen, ez egy ember. nem, nem én vagyok)

Előőőőőőőre!  (seggel a jövőbe)